Urunk mennybemenetele – egyházi ünnep és népszokások

Mennybemenetel, vagy más néven áldozócsütörtök, áldozónap, a húsvétot követő 40. nap, ami Jézus Krisztus mennybemenetelének ünnepe.

A kereszténység az egész világon ekkor ünnepeli a Megváltó mennybemenetelét. A kereszténység egyik legnagyobb ünnepe i napra esik, ez az időpont pedig a húsvétvasárnap utáni 39. nap, ennek ellenére az Úr mennybemenetelét rendszerint a rá következő vasárnapon tartják. Érdekes körülmény ugyanakkor, hogy míg a római katolikus a mennybemenetel és az áldozócsütörtök kifejezést használják előszeretettel, addig a reformátusok, illetve a protestantizmus hívei az áldozónap megnevezést részesítik előnyben.

Az Úr mennybemenetele és a népszokások

Az európai népesség és ezen belül a magyarság – különösen a társadalom többségét évszázadokon keresztül kitevő parasztság – életében általában az ünnepek jóformán egyet jelentettek az egyházi év megszentelt napjainak megünneplésével, az erre való felkészüléssel.

A Krisztus születésére felkészülő adventtől az évzáró András-napig bezáróan számtalan jeles alkalma volt a katolikus egyháznak, melyhez rengeteg néphit- és szokáshagyomány kapcsolódott. Így volt ez az Úr mennybemenetelének ünnepével kapcsolatban is. Nagyon érdekes, hogy a középkorban az egyház megjelenítette Krisztus mennybemenetelét. A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy a szentmise közben egy Krisztus-szobrot húztak a templom padlására.

A jeles eseményen a középkorban nem volt különbség a nyugati és a keleti egyház között abban az értelemben, hogy az Úr mennybemenetele ünnepén egyaránt körmeneteket tartottak. Érdekes módon ezeknek a szokásoknak a továbbélései a néprajzkutatók szerint még az újkorban is kimutathatók sok helyen. A Dunántúl egyes helyin például az öregek áldozócsütörtökön, ha meghallották a déli harangszót, a szabad ég alatt imádkozták az úrangyalát. Azt vélelmezték ugyanis, hogy ezen az ünnepen kérésüket maga az égbeszálló Krisztus viszi az Atyaisten trónjához.

Krisztus mennybemenetele és eseménytörténete

Miután Jézus Krisztus szenvedése, halála valamint dicsőséges feltámadása révén beteljesítette a megváltást, a Szentírás szerint rengeteg alkalmat adott tanítványainak arra, hogy bebizonyítsa: él! Negyven napon át újra és újra megjelent az apostoloknak, majd a Húsvétot követő negyvenedik napon megtörtént a mennybemenetele.  Mind a római-, mind a görög katolikusok az egyik legnagyobb eseményként tartják ezt számon.

A katolikus egyház egyébiránt Egyház Urunk mennybemenetelének napját már az 5. században is megünnepelte.

Húsvét 7. vasárnapjával tulajdonképpen véget ér a húsvéti ünnepkör, amely pünkösdig tart. Az egyházi tanítás szerint Krisztus igazából húsvétkor testében is megdicsőülve ment át az Atyához, a negyven napon át történő megjelenéssel célja az volt, hogy megerősítse az apostolokat hitükben, nem utolsó sorban azért, hogy tudatosítsa bennük az Ószövetségi Szentírásban róla szóló jövendöléseket. Krisztus azáltal, hogy feltámadt az isteni létrendbe került, földi tartózkodásához hasonló megjelenési formában már nem tér vissza.  Krisztus mennybemenetele az apostolok számára egyértelművé tette, hogy ő a vitathatatlan úr.

A világi királyok és a mennyei király

A mennybemenetelekor „az Atya Isten jobbjára ült”, és ezzel kezdetét vette uralkodása, amelynek nem lesz vége. Azon természetesen már meg sem lepődhetünk, hogy a még nem is „csak” Isten kegyelméből uralkodó, egyenesen isteni titulusra áhítozó császárok nem tolerálhatták Krisztus királyságát.

A mennybemenetelt követő első század nyílt és durva keresztényüldözései elsődlegesen ebből a megfontolásból fakadtak. Ami viszont rendkívül érdekes, hogy a keresztények felvállalták a küzdelmet, melyhez elengedhetetlen volt Krisztus tanúságtételének megbizonyosodásából táplálkozó szilárd hitük.

Engesztelő áldozat

A régi magyar idevonatkozó népszokások – mint az fentebb is láttuk – azért fogadta lelkesedéssel Krisztus mennybemenetelét, mert kívánságaikat immár személyesen viszi el az Atyához. Jézus ilyen értelemben az Atya előtti közbenjárója lett azoknak, akik benne reménykednek.

A keresztény hívek jelentős része valóban tisztában van azzal, hogy földi halandóként nem, legalábbis teljesen nem tud bűntelenül élni. Tudják, hogy Isten elítéli a gonoszságot, de az Úr mennybemenetelével egyértelművé vált az is, hogy Jézus Krisztus saját vérét vitte be a mennyei szentek szentjébe, amely engesztelő áldozatként az Atya előtt van. Azt pedig külön talán részleteznünk sem kell, hogy a mennybemenetelnek köszönhetően Krisztus elküldhette maga helyett az esendő ember másik pártfogót, a Szentlelket.

Földi megtestesülésekor ugyanis Krisztus csak a közvetlen környezetében lévőkkel tudott együtt lenni, ám Szentlélek eljövetelével, a Krisztussal való közösséghez mindenki számára megnyílt az út.